„Vasárnap reggel van, esik az eső, a gyerekek kivételesen mesét néznek. Én a sokadik éjszakát forgolódtam végig egy ovis vírus ajándékaként. Álmosan pakolgatok, reggelit adok, megfőzöm a gyógyteáinkat és én is eszegetek valamit.
Már sokadig alkalommal jön velem szembe az öregedés témája a neten, most épp Gyárfás Dorka cikke nyomán indultak be a gondolataim. Hogy a skinny jeans halott és mivel ez már második alkalommal történik meg az életünkben, az enyémben is, akkor nyílván megöregedtünk. Akit ma öregnek nevezünk, valójában a társadalom hajtóereje, gyereket nevel, dolgozik, aktívan él és hamarosan a szüleit is támogatja. Nem fura ez?
De mikor lett az öreg szó pejorative? Miért használjuk szitokszóként? Vajon mikor érünk végre oda, hogy rendben van ez így?
Nézem Madonna arcát a legújabb fotókon, talán kisbaba korában sem volt ilyen sima az a pofika. És van még pár múltnélküli arc a celebvilágban. Leginkább az izgat ebben, hogy miért?
Miért akarják elfeledtetni az éveket, amik alatt azzá lettek, akik. Miért baj, ha az életünk eseményei nyomot hagynak az arcunkon? Minden könnycsepp, mosoly és kirobbanó nevetés ott kellene, hogy maradjon nyomként, hogy mennyire tartalmas, őszinte vagy épp küzdelmes volt az életünk. Ha így volt épp azért, hogy erőt adjon és büszkévé tegyen, hogy mégis itt vagyok még, tehát hogy valamit jól csináltam.
Én is látom a saját arcomon a változást, pár napja esküvői képeket nézegettünk életem párjával. Nem voltunk harmatos tinédzserek, mikor kimondtuk az igenjeinket, én 33 éves ő 31 éves volt. Mégis harsogó barack bőröm és hófehér fogaim csak úgy ragyogtak a képeken. Pedig elhiheti a kedves olvasó, nem költöttem rá túl sokat, ha jól emlékszem a 3D szempilla is lekerült a listáról anyagi okok miatt. Olyan mai szóval élve DIY esküvőnk volt, de életre szóló élmény és imádtam minden percét.
Aztán várandós lettem, amire sokat vártunk, jött először a kislányunk, akinek születése felforgatta az életünket, ami persze nyomot hagyott rajtam is és nem csak a testemen, az arcomon is. Majd a traumák hatására egy jó indulatú daganat is növekedésnek indult az ajkam felett, jöttek a műtétek, amik hol jól, hol rosszabbul sikerültek. Az első nagy műtét után 5 nappal derült ki, hogy érkezik hozzánk még valaki, én épp orvosi receptre előírt mosolyszüneten voltam, hiszen az orromtól a felső ajkam széléig hosszában volt egy vágás. Azt az érzést, amit én akkor nem tudtam kiörömködni magamból, a kisfiúnk nap, mint nap megteszi helyettem azóta is. Mindketten csodák, a mi életünkben mindenképp.
A hegek gyógyulásakor az öregedés eszembe se jutott, várandós voltam és a közeledő szülés kötötte le a legtöbb gondolatom, na meg a 2 éves kicsi tornádónk, aki nem sok időt hagyott elmélkedésre.
Valahogy eltelt hip-hop pár év, és az alváshiány sem a memóriának nem használt, sem a babapofimnak.
A korábbi években sokszor Mickey egérhez hasonlítottam magam a vigyorgó képeimen, nagy szem, nagy száj, pufi orcák. Először épp ez tűnt el, az arcvonalaim kicsit konkrétabbak lettek, a szemem még mindig nagyok, de most már sok történet ráncocskái rajzolnak köré vonalakat.
Idén 42 éves leszek, anyukámnak ennyi idősen már egy 19 és egy 16 éves lány borzolta az idegeit, az enyémet egy 7 és egy közel 5 éves manócska, más, nagyon más.
Van 2 heg a hasamon, a császármetszések nyomai, van 2 heg az ajkaim felett a bazalióma nyomai, a pigment foltok az arcomon a várandósság boldog napjait juttatja eszembe. De ki lennék én ezek nélkül? Szeretném-e azt a valakit? Hol lennének az én történeteim? Annyira gyors lett a világ, a mai szenzációra holnap már senki sem emlékszik. Talán az arcunk egy bionapló, amire, ha ránézünk hosszasan, kiolvashatjuk belőle életünk lapjait. Miért baj ez?
Miért kellene ezt eltüntetni, kisimítani, kiradírozni? Ha a személyiségünkön nyomot hagy az idő, miért baj, ha ennek nyomai az arcunkon is ott van? Én lehet, hogy nem szeretném azt az arcot, amit 20 évesen, hiszen egy 41 éves nő van mögötte, ennyi év tapasztalatát és élményeit miért kellene rejtegetni?
Félreértés ne essék, az ápoltság nem lehet kérdés, minden lehetséges bio/vegán/natur kencét magamra kenek, mert ebben magaménak érzem a briliáns szlogent, hogy mert megérdemlem. Sőt imádom kenni, masszírozni, kényeztetni a bőröm, mert hálás érte. Iszok, eszek szinte mindent, amitől azt érzem, jobban vagyok. Szaunázom hetente, sokat vagyunk a friss levegőn és mozgásban tartanak a gyermekeinkϑ. Festem a hajam, mert születésem óta pigment foltos, tehát nyomokban tejfölszőke, az ami többnyire barna, így hát a melír nem volt választás kérdése nálam. De szeretem, mert én vagyok, egyedi és megismételhetetlen, egyelőre.
Talán az önszeretet itt is kezdődik, először az elfogadással, aztán a szeretetteli gondoskodásban, ahogy néha a jógaóráim végén mondom a drága nőknek, hogy csukd be a szemed és gondolatban nézz a tükörben, akkora szeretettel magadra, mintha a gyermekedre néznél… és járjon át ugyan az a szeretet.
Kicsit sajnálom Mandyt, vajon ő mire emlékszik magából? Annyira durva volt az elmúlt 40 éve, hogy inkább select all / delete all. Nincs semmi, amit el akarna mondani az arcával? Persze nem kell őt sajnálni, ha az anyagi javakat nézzük, de ha az embert kutatjuk, a díszlet mögött lehet, hogy egy 13éves kislányt találunk. Az ő mentál teamjének is lehetnek kihívásai.
Kicsit azért aggódom, van egy lányom, gyönyörű, ragyogó szemű tündér, vajon elhiszi-e majd nekem, hogy egyedinek lenni érték, hogy szeretni magunkat és jóban lenni magunkkal óriási dolog. Hogy a sima arc múlandó, ahogy a divat is és lehet, hogy a skinny farmer talán valóban kimúlt egy időre, de fontosabb a farmer alatt az ember és, hogy egy klasszikust idézzek: „A divat változik a stílus örök.” Coco Chanel
Neki még ma is igaza van.
Közben a délelőtt is elmúlt, az eső is elállt, a kutya pedig nyüszítve követeli az elmaradt séta pótlását. Megyek is, hogy arcom tavaszi párában, csökkent UV fényben lubickolhasson kedvére. Mosolyogni is fogok és pofákat is vágok, miközben a matériát szedem fel a zacsival a kezemben, sőt a homlokom is ráncolom, mert hát egyszer élünk és akkor már éljük magunkat ráncosra!
