Ma van a szoptatás világnapja és ez a nap ma már nekem is sokat jelent.
Mint sok édesanyának, nekem sem indult jól a szoptatás, készültem rá, tudtam róla egy csomó mindent, de császáros anyukaként sok mindenre nem voltam felkészülve. Például arra, hogy léteznek olyan kisbabák, akiknek a szájacskájuk nem megfelelően illeszkedik a cicire és ezt csak a szakavatott szemek veszik észre. Arra sem, hogy hiába kérek segítséget a csecsemős nővérektől a kórházban, mikor a 3. nap sebes volt a cicim, csak az ajtóból rám néztek és legyintettek, hogy majd megszokom. Arra fel voltam készülve, hogy sokat fogunk így kapcsolódni a kislányommal, de arra nem, hogy ez ennyire fog fájni és nem csak az elején, hanem még 3 hónaposan a fejőgép lesz a legjobb barátom. Arra sem, hogy a hormonok hatására olyan érzékeny és sírós leszek, hogy nem fogok aludni éjszaka sem, néha akkor sem, ha a babám alszik. Nehéz hónapok voltak és igen, volt, hogy a férjem, már azt kérte, hogy inkább hagyjam abba, jó lesz a tápszer is…mint mondjak nem voltam kedves vele…de érthető, neki is nehéz volt. Mert lássuk be, egy teljesen anyatejes kisbabához kell egy kitartó anyuka és egy támogató apuka is. Nekem még egy komplett dúlakör is jutott, örökké hálás leszek a drága dúla nőknek, akiket bármilyen kérdéssel hívhattam.
Amikor a kisfiam született, szintén császármetszéssel, alig akartam elhinni, hogy a szoptatás ilyen is lehet. Olyan gyógyító és mámoros érzés volt, hogy nem fáj, megy minden magától, van tej, a kisbabám eszik és az oxitocin csak úgy pezseg a véremben. Így ment ez 19 hónapig, amikor végül elengedtem a cicizést, mert közel 5 év szabad szemmel alig látható alvása,már az egészségemet kezdte rombolni, na meg az idegeimet… Szóval elengedni is meg kell tanulni, nem csak elkezdeni.
Szóval Drága Édesanyák, tegyétek ti is ezt, kérjetek segítséget, kérjetek támogatást, bízzatok magatokban és ne adjátok fel! És ne felejtsétek sose vagytok egyedül, valahol, talán nem is olyan messze egy anyuka, pontosan azt csinálja és azt éli át, amit Ti!
Szeretettel:
Tündi
